A VI-VII. század fordulóján élt Szent Vendel kultuszát főként a német telepesek terjesztették el Európában. Vendel egy ír törzsi vezető jámbor életű fia volt, aki a hatalomgyakorlás helyett inkább a remeteséget választotta, de előtte római zarándokútra indult, melynek során elszegődött pásztornak.
A rá bízott állatoknak mindig a legjobb legelőket kereste és a legenda szerint pásztorbotjával forrást fakasztott ott, ahol az állatok számára nem talált vizet. Vendel remetetársaival német területen telepedett le, ahol a bencés regulák szerint élt, majd 617-ben bekövetkezett halála után kultusza azonnal terjedni kezdett. Sírja hamar zarándokhellyé vált, ahonnan a járványos betegek többnyire gyógyultan távoztak. Német nyelvterületeken a pásztorok védőszentjeként tisztelik.
Magyarországon a XVIII. századra tehető Szent Vendel kultuszának megjelenése, melyet értelemszerűen hozzánk is a katolikus német betelepülők hoztak el. Szent Vendel egy remete volt, aki pásztornak állt, és az állatokkal élte mindennapjait. Az állatokért képes volt elgyalogolni a letjobb mezőkre, illetve a legenda szerint, ha nem talált vizet az állatainak ott pásztorbotjával képes volt forrást fakasztani. Többnyire németes viseletben ábrázolt szobrai elsősorban a Dunántúlon, Buda környékén és Hevesben találhatók meg, azonban a Jászságban, illetve az Alföldön léteznek magyaros öltözettel ábrázolt szobrok is.
A Szent Vendel-szobrokat általában a falu végén, legelők közelében állították fel, hogy megvédje az állatokat a dögvésztől és egyéb járványoktól, de állítottak szobrokat a falu központjában is, ahová évente körmeneteket szervezett a sváb lakosság.
A Vértesacsán 2006-ban felállított, bolgár vraca mészkőből faragott Szent Vendel-szobor egyrészt a község hagyományait éleszti újjá, másrészt a kitelepített elődökre és azok sok évszázados magyarországi kultúrájára emlékeztet.